Rólam
Klinikai szakpszichológus vagyok legfontosabb érdeklődési területeim a transzgenerációs traumák átadása, a diszfunkcionális egyéni és családi működések generációk óta tartó ismétlődése és az ezekből való gyógyulás és a rugalmas alkalmazkodóképesség és a poszttraumás növekedés kialakításának lehetőségei.
Hogy mikor döntöttem a pszichológia mellett? Talán akkor, amikor a szót magát még nem is ismertem. Kicsi gyermekkoromtól kezdve figyeltem az embereket, néztem, ahogy egymással bánnak, és már akkor feltűnt, hogy akarva akaratlanul is mennyi sérülést okoznak egymásnak. Rájöttem, hogy ami hiányzik, az nem más, mint a valódi jelenlét, a másik elfogadása, és az érzelmi önszabályozás képessége. Néha feszült indulatot láttam, máskor sértett visszahúzódást. Eldöntöttem, szeretném megérteni, miért esik nehezünkre harmonikus kapcsolatokat kialakítani, miért okozunk annyi fájdalmat és csalódást egymásnak.
Az élet úgy hozta, hogy pszichológiai tanulmányaimat csak egy, a versenyszférában tett kitérő után kezdtem meg. Ami akkor elvesztegetett időnek tűnt, ma már fontos tapasztalatként él bennem, hiszen a pénzügyek világában tanultam meg, mit jelent a pontos tervezés, az eredmények mérése, a strukturált gondolkodás.
A transzgenerációs traumák témája már egyetemi éveim elején felkeltette érdeklődésemet. Ekkor jött világra a lányom, akinek a születése olyan feldolgozatlan veszteségélményeket aktivált, amiket -mint később kiderült- felmenőimtől kaptam örökül. Az elvesztésétől való páni félelem sarkalt arra, hogy kiderítsem, mi ez a mindent elsöprő érzés, miért érzem azt, hogy a rettegés egy része, mintha másvalakié lenne. Eleinte halványan, aztán egyre élesebben rajzolódott ki előttem a transzgenerációs öröklődés témája. A családfakutatásom eredménye hozta az első megdöbbentő felismeréseket. A felmenőim között szinte mindenki megélte kicsiny gyermeke elvesztésének fájdalmát. Ahogy raktam a jeleket a családfára, egyre szaporodtak a veszteség szimbólumai. Az is láthatóvá vált, hogy minden kapcsolati relációt megterhelt a veszteség: szülők korai elvesztése, árván maradt kisgyerekek megrendítő sorsa, fiatal házastársak hirtelen halála fonódott egymásba felmenőim életében. Szeretet és halál nálunk nemzedékeken át kéz a kézben jártak.
Mire a saját történetem részleteiben is feltárult előttem, már tudtam, megtaláltam az utam.
Transzgenerációs szemléletű pszichológusként abban segítem a hozzám fordulókat, hogy megértsék, felmenőik milyen láthatatlan utakon irányítják döntéseiket, hogyan befolyásolják választásaikat vagy korlátozzák szabad akaratukat.
Az egyéni gyógyuláshoz a közösségek és az egész társadalom gyógyulási folyamatai is szükségesek. A kollektív és történelmi traumák által ütött sebek ma is fedetlenül tátonganak. A társadalom egészséges működését jelző szolidaritás hiánya, az egyre inkább polarizálódó közösségek világosan mutatják, hogy évtizedes adósságokat kell még törlesztenünk ezen a téren.
Amikor szeretnénk megérteni elakadásainkat, feltárni szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy az okokat saját életünkön túl találjuk meg. Felmenőink traumái, kapcsolati sérülései, elvesztett biztonságérzése, feldolgozatlan félelmei bennünk élnek tovább. Az átadás útvonalai gyakran egyértelműek: kimondott életigazságok, elvárások, áthághatatlan szabályok formájában jelennek meg. Máskor homályos utalásaik, életformájuk, a viselkedésük vagy a világhoz való jellegzetes viszonyulásuk közvetítik a láthatatlan üzeneteket. De sejtjeiken keresztül is akarva-akaratlanul továbbadják nekünk, mi pedig átvesszük tőlük örökségünket. Pácienseimmel folytatott évtizednyi munka alapján egyértelműen állíthatom, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül.
Elég csupán két-három generáció élettörténetét ismernünk, hogy lássuk, mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk. Háborúk, kitelepítések, deportálások, minden átmenet nélkül egymást váltó politikai rendszerek tették próbára felmenőink életét. A történelmi traumák mellett a diszfunkcionális családi rendszerek, a tömegeket érintő alkoholizmus, egzisztenciális kilátástalanságok, fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazások tépázták meg mentális egészségünket.
Ahhoz, hogy a generációk óta hordozott hiányokat, a traumák pusztító hatásait ne adjuk tovább, el kell indulnunk a gyógyulás útján.
Hiszek benne, hogy családi és kollektív múltunk megismerése segíthet abban, hogy harmonikusabb, teljesebb és önazonosabb életet éljünk. Egyetlen ember begyógyított traumája generációk életére lehet jótékony hatással.
Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy elsőként értesülj az előadásokról és az újdonságokról!
